Találékonyság, gyors észjárás, leleményesség. Éppúgy jellemzője a szabadulószoba-játékosoknak, mint a minden hájjal megkent szélhámosoknak. Ez a cikk az utóbbiakról szól. Illetve közülük is arról az emberről, aki eladta az Eiffel-tornyot.

Eiffel-torony

Victor Lustig egy igazi nemzetközi szélhámos volt, aki több országban követett el csalásokat. Számtalan embert vert át a legváltozatosabb módszerekkel. Otthon volt a hamiskártyában és kitűnően értett a pénzhamisításhoz is. Minden idők egyik legnagyobb csalójának tartják, aki végül úgy híresült el, mint az ember, aki eladta az Eiffel-tornyot.

Ma ez már egész elképzelhetetlennek hangzik, akkoriban viszont nem is volt annyira valóságtól elrugaszkodott ötlet megszabadulni a párizsi városkép ikonjától. Amikor a torony az 1889-es párizsi világkiállításra elkészült, nem számoltak vele, hogy ilyen sokáig ott marad. Az eredeti tervek szerint maximum 20 év múlva le akarták bontani. Szokatlan, sőt sokakat felháborító formájával, háromszáz méteres magasságával komoly bevételeket hozott a városnak. Az újságok mégis gyakran cikkeztek arról, hogy itt lenne az ideje megszabadulni tőle, legfőképen azért mert az 1920-as évekre, megfelelő karbantartás híján, már elég ramaty állapotban volt az “Öreg hölgy”. Ráadásul rengeteg pénzbe is került a városnak.

 

Már csak vevőt kellett találni

Egy ilyen cikk adta hősünknek az ötletet, hogy mi lenne, ha megpróbálná eladni saját szakállára. Így neki is látott a csalás megtervezésének. Minisztériumi levélpapírokat, hivatalos névjegyeket hamisított magának, majd ezek birtokában versenytárgyalásra hívott több üzletembert, akik hulladékfém-kereskedelemmel foglalkoztak, hogy licitáljanak az Eiffel-tornyot alkotó több mint hétezer tonna vasra. Úgy mutatkozott be nekik, mint a Posta- és Távközlésügyi Minisztérium miniszter-helyettese.

Bennfentes információkra hivatkozva "megsúgta" nekik, hogy a kormány megbízható és főleg titoktartó üzletembereket keres az üzlet lebonyolításához, mert várhatóan nagy lesz a közvélemény ellenkezése. 

A tárgyaláson, helyszínbejáráson, és puccos hotelekben való találkozókon kiválasztotta a legbefolyásolhatóbbnak tűnő üzletembert és hamarosan tudatta vele, hogy ő nyer, ha ad még egy kis kenőpénzt is. A megvesztegethető tisztviselő szerepében százezer frankot csalt ki tőle, majd magát a vételárat is.

Eztán felmarkolta a pénzt és Bécsbe ment, míg elül az átverés körüli botrány. Ez azonban nem történt meg. Ugyanis nem volt. A lóvá tett üzletember megtartotta magának a titkot, nem akart feljelentést tenni és így megszégyenülni.

Lustig, a sikerén felbátorodva és látva azt, hogy semmilyen következménye nem volt a dolognak, nekifutott, hogy megismételje. És, láss csodát, majdnem sikerült is neki. Azonban a dolog elcsúszott azon, hogy az egyik vevőjelölt utánakérdezett a minisztériumban, így kiderült a csalás. Hősünk lába alatt ekkor forróvá vált a talaj, és áttette székhelyét az Egyesült Államokba. Itt tevékenykedett 1947-es haláláig. Halotti anyakönyvi kivonatán foglalkozásként "kereskedőtanonc és hamisító" szerepelt.